A BBC nemrég (2019.09.10) számolt be arról, hogy Észak-Korea újrakezdené a tárgyalásokat az Amerikai Egyesült Államokkal nukleáris fegyverarzenáljának leépítését illetően. Az észak-koreai külügyminiszter-helyettes szerint országuk "átfogó" megbeszéléseket lenne hajlandó folytatni Washingtonnal.
Korábban meglepetésként hatott, hogy a Trump kormányzat kezdeti sikereket könyvelhetett el az akkor újralendült, már-már baráti szintű találkozókon. Az ez év februári Trump-Kim megbeszélés-sorozat azonban gyorsan kudarcba fulladt a szankciók megközelítését illetően: Washington támogatott volna egy részleges embargófeloldást, de Phenjan ragaszkodott az őt ért szankciók teljes beszüntetéséhez. Amikor egy éve júliusban Kim Jong-Un megfenyegette az USA-át két interkontinentális rakéta próbakilövését követően, az amerikai Elnök úgy válaszolt, hogy olyan "tűzzel és haraggal fognak találkozni [a koreaiak], amit a világ még sosem látott".
Ez az oda-vissza típusú tárgyalásfolyamat gyakorlatilag 2003 óta áll fenn, amikor is Észak-Korea kilépett a még 1985-ben általa (is) ratifikált Atomsorompó Egyezményből, majd rá három évre végrehajtotta az első nukleáris tesztrobbantást. Végeláthatatlan diplomáciai egyezkedés, néhány személyes találkozó, számtalan fenyegetés az elmúlt 10-15 évben nem hozta meg a várt eredményt, azt, hogy a Koreai-félszigetet nukleáris fegyverektől mentessé tegyék. De vajon miért sikertelenek a tárgyalások?
Alapvető különbség van a két oldal között:
1.) Gyakorlatilag az összes "hivatalos" atomhatalom, a nyugati demokráciák (Japánt is ide számítjuk) és Dél-Korea, a félszigetet mentesíteni akarják a nukleáris fegyverektől. Azonban nem látszik, hogy megtalálnák a módját. Sok politikai elemző értékelte már a szankciókat haszontalannak, ebből a szemszögből. Nagyon viszont nincs más lehetőség.
2.) Észak-Koreának, aki ugyan különböző indokokból részt vesz a tárgyalásokon, esze ágában sincs megválnia atomfegyvereitől. Phenjan tisztában van vele, hogy nukleáris képességei hiányában országa nem más, mint egy a harmadik világbeli éhező nemzetek közül, melyet a hatalmak nem tekintenének egyenlő partnernek. Hiába van a világ egyik legnagyobb hadserege Észak-Koreának, elavult felszerelése modernizációért kiált, amire viszont nincs fedezete. Egy ütőkártya van a kezében, a nukleáris fegyverek és annak elhitetése, hogy használná is azokat – ezért történnek a robbantási kísérletek és a sok rakétateszt. Észak-Korea nem akar változást. Phenjannak nincs alternatívája. Egyesülés a Déllel jó retorika, de lehetetlen lenne a kivitelezése még akkor is, ha Észak olvasztaná magába a déli részt. A nemzetbiztonsági stratégia nem realista alapokon nyugszik, a vezetés túlélését kívánja biztosítani - gyakorlatilag e cél alá van rendelve minden.
Ezért a tárgyalások sem vezetnek célra, csak akkor, ha Phenjan érezné, hogy a rezsim túlélése veszélybe kerül. Viszont a Nyugat sem meri a végletekig sarokba szorítani Észak-Koreát a szankciókkal, és hajlik a tárgyalásokra, nehogy egy visszavonhatatlan, végzetes döntésbe hajtsa a sztálinista vezetést.
Ez az oka, hogy nagy valószínűséggel nem is lesz előrelépés a félsziget atomfegyver-mentesítését illetően. Legalábbis nem így. Feltehetően három eshetőség létezik a jövőt illetően:
A.) A legvalószínűbb és az összes résztvevőnek a legjobb kimenetelű: marad minden ugyanígy. Gyakorlatilag a jelen szituáció évtizedekig elhúzható, csak a mostani tárgyalásfolyamatoknak kell folytatódnia, a szankciók részleges feloldásával az észak-koreai rezsim életben tartható, így megelőzhető, hogy Kim Jong-Un extrém megoldáshoz legyen kénytelen nyúlni. A tárgyalások ezen fenntartása a Nyugatnak is szolgál, hiszen nem vesztik hitelüket a világ előtt, és garantálják a relatív biztonságot. Kim Jong-Un is fenn tudja tartani így hatalmát odahaza, projektálja belföldön és külföldön is „világ-meghatározó” szerepét.
B.) Rezsimváltozás Phenjanban. Ez békés módon minden bizonnyal nem következne be. Kim Jong-Un pedig tanult már Irak, Líbia, Egyiptom, Szíria esetéből. Észak-Koreában nagyon hatásosan tartják sakkban a lakosságot. A sztálinista országban lehetetlen lenne a CIA-nak lázadást szítania, olyasmit, ami elindítana egy Arab Tavaszhoz hasonló fordulatot. Marad egy belső hatalmi átvétel lehetősége, ahogy például a ráeszmélő náci tisztek próbálták megtenni 1944. júliusában. Egy ilyen eshetőségre a Kim-rezsim is fel van készülve, és nem véletlenek a gyakori kivégzések vagy eltűnések az ország magas rangú politikusait, diplomatáit, katonatisztjeit illetően. Az sem biztos, hogy pozitív előrelépés lenne egy új vezető. A Nyugat sem lenne egy hirtelen vezetésváltásra felkészülve: egy ilyen szituáció túl sok kérdést vetne fel túl rövid időn belül, mely megnövelheti a tévedés lehetőségét, és esetleg a világ egy második kubai rakétaválságot élhetne meg... vagy akár rosszabbat.
C.) Háború, mely nagy valószínűséggel eszkalálódna, és nem is Észak-Korea kezdeményezésére: egy esetleges észak-koreai konvencionális (nem nukleáris) támadást nem tudna visszatartani sem a dél-koreai hadsereg sem pedig az ott állomásozó amerikai csapatok anélkül, hogy ne használnának taktikai (harctéri) nukleáris fegyvereket. Ez ugyanis a hivatalosan elfogadott védekezési stratégia részét képzi a déli oldalon. Innen már nem kell sokáig menni, hogy eljussunk egy szélesebb-körű nukleáris forgatókönyvhöz.
A fent leírtak alapján, minden bizonnyal még több amerikai elnököt is fogunk látni, ahogy egymásnak átadják a Fehér Ház kilincsét, és többé-kevésbé belefolynak a tárgyalásokba Észak-Koreával.
