Peking október 1-én ünnepelte a kommunista Kína fennállásának 70-ik évfordulóját. A nagyszabású ünnepségek része a Tiananmen téri katonai parádé is, amelyen keresztül Kína megmutatja a világnak katonai potenciálját. De mi lehet a célja vele és mekkora is valójában ez a haderő, illetve mennyire modern?
Biztonságpolitikai elemzések szerint Kína jelenlegi katonai ereje hatékony védelmet tud nyújtani az ellenség kínai területre történő behatolására és elfoglalására irányuló erőfeszítések ellen. Ha a jelenlegi fegyverkezési tendenciák folytatódnak (például, ha Japán továbbra is el akarja kerülni a fő regionális katonai hatalom szerepét), akkor Kína lesz az uralkodó katonai hatalom Kelet-Ázsiában.
Ezt a politikai-katonai döntést Pekingben célzott modernizációs folyamatokra alapozzák, melyek nagy erővel haladnak előre, amit a mai katonai felvonulás is sikerrel demonstrált. A modern repülő és tengeralattjáró drónok mellett a legújabb interkontinentális ballisztikus rakétáit is felsorakoztató hadvezetés megpróbálta demonstrálni, hogy a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg a digitális korba lépett.
Kína katonai modernizációjának több mozgatórugója van:
1) Egyik fő cél természetesen a kínai szuverenitás és területi érdekek védelme, valamint hogy hiteles fenyegetést jelentsen Tajvan számára annak érdekében, hogy befolyásolni tudja Tajvan választásait a jövőben, vagy hogy nyomással megakadályozzák Tajvan politikai függetlenségének elérését. E képességek célja az Egyesült Államok erőfeszítéseinek visszatartása, késleltetése vagy bonyolítása is, amennyiben az szeretne beavatkozni Tajvan nevében.
2) A Hadsereg, a Rendőrség és a Milícia hozzájárul a belföldi stabilitás fenntartásához és a rezsim biztonságának biztosításához.
3) A katonai modernizáció Peking megítélése szerint javítja Kína nemzetközi presztízsét.
4) Kína korlátozott haderő-kiterjesztési képességeket fejlesztett ki, hogy foglalkozzon a lehetséges konfliktushelyzetekkel a perifériáján, különösen a tengeri területeken.
Kína kapcsolata egyes Délkelet-ázsiai országokkal, ahová évszázadok során több millió kínai vándorolt ki, hogy az erőforrásban gazdag régiót kiaknázza, meglehetősen törékeny:
- Meglepő, hogy a szintén kommunista Vietnámmal is rivalizálás folyik a Dél-kínai tenger egyes szigetei miatt, amelyekre Vietnám is igényt tart. Többször volt már fegyveres konfliktus a két ország között a 70-es évektől kezdve.
- Malajziában és Indonéziában neheztelnek a nagymértékű Kína-által finanszírozott infrastruktúrákra, ott ahol már a kínai etnikumok üzleti sikerei évszázadok óta kiváltják a helyiek ellenszenvét.
- Tajvannal az 1949-es szakadás óta változatlanul nagyon rossz a viszony és Kína maga alá akarja vonni a Tajvani-szoros teljes ellenőrzését is.
- A tíz kisebb országot tartalmazó Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) biztatja az USA-t, Indiát és Japánt is, hogy nagyobb biztonsági szerepet vállalva a térségben, ellensúlyozzák Kína katonai hatalmát.
A Dél-kínai tenger ellenőrzése stratégiai fontossággal bír Kína számára. A kínai nukleáris töltetekkel felszerelt tengeralattjárók azon keresztül tudnak kifutni a Csendes-óceánra, felhasználva a köztes szigeteket. Azonban több szigetet - részben vagy egészben - számos más ország is magáénak kíván tudni. A nyersanyagokban gazdag két szigetláncolat, a Paracels és Spratlys különösen értékes területnek tűnik, ez utóbbin egyébként majd fél tucat ország marakodik: a Fülöp-szigetek, Malajzia, Vietnám, Brunei és Kína. Kína nemrég hadikikötőt is telepített a Spratlys egyik szigetére.
Ehhez jönnek még a térségben a harmadik országokkal szembeni úgynevezett járulékos védelmi kötelezettségek - főleg az USA-tól leginkább Tajvan, de Japán vagy Dél-Korea esetében is. A régiós hatalmi helyezkedések (Kína, India, Pakisztán) és a nagyhatalmi versengések (Egyesült Államok, Kína, Oroszország) is jellemzik a kínai nemzetközi katonai szerepkört. Ezen elvárások hatalmas nyomást gyakorolnak a kommunista ország költségvetésére. Ehhez szorosan kapcsolódik az ország katonai modernizációs folyamata is.
Habár Kína az utóbbi évtizedben szignifikánsan tudta növelni védelmi kiadásait és a világ második helyére került fel ($250 milliárd USD/év, 2018 - SIPRI), még mindig csak töredékét költi az USA védelmi költségvetésének ($650 milliárd USD/év, 2018 - SIPRI). Biztonságpolitikai előrejelzések szerint ez a különbség azonban egy jó ideig biztosan nem behozható...
Míg Kínának az Ázsia-közelsége tartós előnyt jelent, addig az Egyesült Államok hagyományosan élen jár a katonai erő tengeri, légi valamint technológiai vonatkozásában. Ennek eredményeként a folyamatos és erőteljes amerikai haditengerészet és légi jelenlét ellensúlyozhatja Peking azon képességét, hogy a következő húsz évben felhasználja a jövőbeli katonai képességeket az Egyesült Államok és annak ázsiai csendes-óceáni térségbeli szövetségi érdekei ellen.
Egyedül a Tajvani-szoros adhat aggodalomra okot rövidtávon. A jelenlegi kínai politika ugyan igyekszik elkerülni minden áron egy katonai konfrontációt, de válsághelyzetben a kommunista rezsim akár a hadseregére is támaszkodna, hogy például egy tengeri blokád vagy elaknásítás révén tegye tönkre a sziget gazdasági jólétét. De olyan szcenáriónak is lehetnek alapjai, amikor Peking az aktív katonai erő bevetése mellett dönt, még akkor is, ha az erők egyensúlya az Egyesült Államoknak és Tajvannak kedvezne. Több tanulmány is kitért erre a lehetőségre az elmúlt évtizedek során, megállapítva, hogy egy megfelelő pillanatban (amikor és ha az Egyesült Államok két párhuzamos nagyméretű háborút vívna más szintéren – például Iránnal és Észak-Koreával), Peking katonai támadást indítana Tajvan ellen. Az USA rendszeresen megújuló védelmi doktrínája ugyanis általában „két és fél” háború levezetésében határozza meg Washington stratégiai szükségleteit.
Mivel azonban ennek igen kicsiny eshetőségével Peking is tisztában van, ezért érezhetően nagyobb hangsúlyt helyez az új technológiákra (ebben rejlik a modernizáció fontossága) és az aszimmetrikus stratégiákra, hogy politikai céljai elérése végett a kommunista országnak szája izére megfelelő párbeszédre kényszerítse Tajpejt.
A kínai haditechnológiáról és bevethetőségéről mindenképpen fontos azonban megjegyezni, hogy a modernizáció ellenére, konzervatív számítások szerint is, két évtizeddel van lemaradva az USA mögött.
Összegezve elmondható, hogy ugyan látványos fejlesztések és költségvetési növekedések jellemzik a kínai haderőt, mellyel regionálisan vezető szerepét megtarthatja, és még növelheti is, középtávon, az elkövetkező húsz-huszonöt évben, globális szerepköre korlátozott lesz, amennyiben az Egyesült Államok folytatja az eddigi tendenciát katonai fejlesztéseit és kiadásait illetően.
